Soproni ízutazásunk I.

Avagy, amikor egy pillanatra kiszakad az ember a hétköznapi rohanásból. Lehetne ez is az alcíme ennek az élménybeszámolónak. Mindannyian, akik részt vettünk a soproni úton eléggé elfoglaltak vagyunk, ahhoz, hogy kellő örömmel fogadjuk a lehetőséget, amikor végre kicsit ki tudtunk mozdulni otthonról.

Kulináris programunk első állomásaként a Harrer Chocolat Csokoládé- és Cukrászműhely soproni fellegvárába látogattunk. Vendéglátónk, Harrer-Abosi Beatrix tulajdonos volt, aki férjével és gyakorlatilag szinte egész családjával azon munkálkodik, hogy a magyar cukrászipart (ha lehet egyáltalán ezt iparnak nevezni) kissé felrázza Csipkerózsika álmából. Új ötleteik mellett azért természetesen a hagyományos termékek is megtalálhatók palettájukban.

Bea rögtön azzal a kérdéssel kezdte a programot, hogy „Úgy kóstoltok, mint a cukrászok?” Először nem értettük, mire vonatkozik ez a kérdés, de csakhamar kiderült, hogy ők, amikor elmennek egy hasonló szakmai útra, akkor igyekeznek minél többféle terméket megkóstolni, ami ugye csak akkor lehetséges, ha nem eszik meg mindenki tíz teljes szelet tortát, hanem csak közösen kóstolgatják őket. Természetesen mi is a cukrásztaktikát választottuk, vagyis minden süteményből csak egy keveset vettünk magunkhoz.

A választék bőséges, így rábíztuk magunkat Beára, aki válogatott nekünk a szortimentből jónéhány saját specialitást, többek között Lidó szeletet, málnás, epres, körtés, diós finomságokat. Mi először csupán egy-egy krémest kértünk volna, de a sor végül is jóval hosszabb lett (a képen csak a kezdet látható).

Érdekes volt hallani, hogy Bea, ha más cukrászdában jár, akkor a krémessel kezdi, mert állítása szerint azon jól fel lehet mérni, hogy milyen is a hely. Ennek a tippnek azért is örültem, mert nekem az egyik kedvenc sütim és, ha lehet, akkor én is mindig eszem egy cukrászdában krémest.

Amíg Bea hagyta, hogy elmajszoljuk a sütiket, addig mi jól kiveséztük őket, vagyis csak veséztük volna, mert rá kellett jönnünk, hogy hibát nem találunk bennük, mert természetes, finom ízűek, könnyűek és, ami nekünk fontos szempont volt, csak épp annyira édesek, amennyire feltétlen szükséges.

Ezután kicsit betekintést nyertünk a sütemény- és a csokoládékészítés világába, a műhely megtekintése révén. Sajnos éppen akkor nem dolgoztak az üzemben, de így is éreztük, hogy komoly munka folyik itt a dolgos órákban.

A műhelyből a raktár helyiségbe vezett utunk tovább. Általában a "raktár" szó hallatán nem nagyon jön lázba az ember, de amint megláttuk a különböző termőhelyekről származó pasztillákat rejtő tasakokat, már felcsillant a szemünk.

Bea sorra bontogatta fel nekünk a kincses zsákokat. Jávai, grenadai, madagaszkári, arriba, stb. étcsokoládék pasztilláit kóstoltuk végig. A világ legjobbjai közé tartozó venezuelai Maracaibo 100 %-os kakaómasszánál lélegzet visszafolytva vártuk a hatást. Ez persze már a mi étcsokoládék által erősen megedzett szánknak is kihívás volt, de azért legbelül mindannyian éreztük, hogy tényleg jó ez a csokoládé.

Ahogy Bea perdült-fordult a polcok között, rábukkant három jutazsákra, amikben grand cru csokoládék alapanyagai, vagyis maguk a kakaóbabok vártak feldolgozásra és ránk. Naná, hogy ezekre is lecsaptunk (jó, azért csak módjával) és ámultunk-bámultunk, hogy a venezuelai „Hacienda” felirattal bíró zsákban milyen fantasztikus ízű kakaóbab rejlik.

„Megpróbáltatásaink” ezzel még persze korántsem értek véget, következtek a bonbonok. Nem kellett sokfélét kóstolni, mert mindenki azonnal megtalálta a kedvencét. Kinek a feketeerdő, kinek a tonkababos, kinek a Calamansi (lime) ízlett a legjobban. Egy valamiben azonban egységes volt a véleményünk: a gyömbéres bonbon fenséges!

A program zárásaként a látványtermen is átmasíroztunk, megtekintve minden apró részletet a kakaóöv térképétől a normál túra keretében kóstolható csokikon át (ekkor már fogytán volt erőnk, ezért bár lett volna rá módunk, de végül is lemondtunk az itteni kóstolóról). Bea búcsúzóul még megmutatta, hogy melyek az ő kedvenc csokijai pl. Feketebors, Vanuatu, amiket persze azért ismételten nem utasítothattunk vissza.

A túra végére rengeteg ízélménnyel lettünk gazdagabbak, engem pedig Bea még két darab kakaóhüvellyel is megajándékozott, aminek csak a társaim örültek igazán, hiszen utána egy napig ereklyeként kellett rá vigyázni a kocsiban és természetesen én tettem is róla, hogy mindig, mindenki érezze annak súlyát, ha összetörnek a kakaóhüvelyek, akkor bizony nem állok jót magamért. Végül szerencsésen sikerült őket haza transzportálni.

Na, de hol volt ekkor még a haza? Miután kiléptünk a Harrer Műhelyből, megfogadtuk, hogy mivel nagyon tartalmas volt ez a programunk, ezért vacsorára csak egy könnyed fogást fogunk elfogyasztani. Lévén, hogy Fertőrákoson volt a szállásunk egy közeli helyet szemeltünk ki magunknak, vezetni már senki nem szándékozott. A Huber Étteremre esett a választásunk. 

Könnyed vacsoraként velős piritós, szegfűgombás leves, bárányropogós, nyúlpaprikás, báránycsülök került terítékre és a végén, amikor már azt hittük, hogy nem fér belénk semmi más, úgy vetettük rá magunkat a fokhagymás pizzacsíkokra, mint, aki három napja nem evett.

A vacsorához kiválasztott Chardonnay borocska ugyan nem tudta velünk a lépést tartani, de annak hiányosságaiból fakadó bánatunkat egy kis Hortobágyi barackpálinkával kárpótoltuk. Ezután csupán hazatipegni volt erőnk és mindenki fáradtan zuhant az ágyába.

(Csak így zárójelben jegyzem meg, mert ugyan nem gasztronómiai tárgyú az alábbi téma, de Fertőrákos gyönyörű kis település. Régi házai, kútjai szemet gyönyörködtetőek. Számomra pedig külön élmény volt, hogy láttam a tradícionális Buschenschank és heurigerek világának egy-egy relikvia épületét is. Arról, hogy mi is az a Buschenschank itt többet megtudhat a kedves olvasó.) A második nap "gyötrelmeiről" pedig a második fejezetben olvashat, aki még bírja cérnával.