Első borcsoki kóstolónk

Székesfehérváron először mutatkoztunk be. Nagyon izgalmas bor- és csokoládé sort sikerült összeállítanunk, s szerencsére ezt nemcsak mi gondoljuk így.

Ahogy megérkeztek a lelkes érdeklődök, rögtön egy Menakao pörkölt kakaóbabbal sokkoltuk őket. Számomra a madagaszkári kakaóbabok piros bogyós, vörösboros, enyhén savas-kesernyés karaktere finomnak hat ugyan, de a kakaóbabokhoz kevésbé szokottak számára azért ez még erős kezdésnek bizonyult. Sokat segített a helyzeten a Mrs. BEAN márkanévre hallgató, ugyanennek a kakaóbabnak, a szintén madagaszkári csokoládéba burkolt drazséja. Ezt ugyanis már sokkal jobban kedvelték a kóstolók.

Ezzel azonban még koránt sem ért véget a megmérettetésük, hiszen ugyanezen a madagaszkári ösvényen továbbhaladva egy 100 %-os Menakao csokoládét is górcső alá vettünk, csak, hogy teljesen értsük, honnan is indul a csokoládékészítés és hova jut el. Némi cukorral, tejporral, esetleg vaníliával kiegészítve az alap kakaómasszát, hogyan kapunk egy számunkra sokkal lágyabb, behízelgőbb terméket.

Az első borcsoki párosunk már egyöntetű tetszést vont magával. Szerencsére ekkor sikerült újra magunk mellé állítani a vendégeket, akik már kezdték azt hinni, hogy ez az est csupa-csupa nehéz tételből áll majd. Az ábrahámhegyi A’Capella Szőlőbirtok kis fahordóban érlelt 2015-ös, nem kevesebb mint 14,5 %-os alkoholtartalmú, enyhén minerális Olasz rizlingjét kóstoltuk együtt a gyulai Cadeau Cukrászda és Csokoládé Műhely gesztenyés tejcsokoládé bonbonjával. Az eredmény lenyűgöző volt. Kiválóan passzolt a két bor egymáshoz. A gesztenye harsánnyá vált és nagyon hosszú lecsengéssel búcsúzott a páros ízlelőbimbóinktól.

A Csóbor Pincészet 2017-es Zengőjét már az első kortynál megszerették. Virágos illatossága kiemelte az olasz Vanini cég különleges, szicíliai sóval készült 49 %-os, magas kakaótartalmú tejcsokoládéjának karamelles-vajas ízeit. Szerették nagyon ezt a párost is.

A következő viszont már kissé megosztó együttesnek bizonyult. Akik szeretik a málnát, azoknak tetszett a páros is, akik viszont kevésbé, azoknak az erdei gyümölcsözön, amit a Csóbor Pincészet 2017-es érett szamócára hajazó Cabernet sauvignon bora és a Demeter Chocolate rendkívül díszes, liofilizált málnás bonbonja közösen okozott kicsit talán túlzónak bizonyult.

A Tóth Ferenc Pincészet 2015-ös Bikavér Superior bora még fiatalosan lendületes savaival, tanninjaival a Fabric Csokoládé málnás balzsamecettel és tonkababbal készült kubai 75 %-os kakaótartalmú csokoládéjával inkább férfias, határozottan tonkás-fás összbenyomása egyeseket meghökkentett, míg a markáns vörösborokat kedvelők kifejezetten rajongtak érte.

A legselymesebb páros címét talán a Posta Borház 2013-as patinás, fűszeres-szilvalekváros Merlot-ja és a Cadeau Manufaktúra Qaudrat táblás csokijának erre az alkalomra készült, üstben főtt szilvalekváros Grand Cru étcsokoládés, fahéjas tejcsoki krémes bonbonjával nyerte el.

A somlói Jász Laci Zöld veltelini narancsbora önmagában is nagy élményt jelent, de a litván La Naya cég 54 %(!)-os, narancsos-borókás tejcsokijával kifejezetten vibráló, narancsos-grapfruitos, kellemesen édeskés fanyarságban csúcsosodott ki. Számomra ez volt most az est legkülönlegesebb kombinációja.

S ami mindenkinek egyöntetűen ízlett, az természetesen a desszertborunk volt. A Palkó Pince Szent Erzsébet bora, aszúk világát idéző, de annál talán kevésbé botrítiszes karakterű,  trópusi gyümölcsökben, birses, túlérett jegyekben gazdag és mintegy 177 g cukorral bíró bora levett mindenkit a lábáról. Ehhez egy újabb kis játékot találtunk ki. Egy passiógyümölccsel, ánizzsal és dióval készült rendkívül gazdag ízvilágú, de kissé édeskés Cadeau étcsokoládés bonbonnal és a korábbi Menakao 100 %-os csokoládéval kóstoltuk. Nos, nekem ez utóbbival alkotott harmóniája azért tetszett kicsit jobban, mert nagyon szépen lekerekítette a csoki kesernyésségét. Ugyanakkor teljesen megértettem azokat, akik a bonbonnal tartották jobbnak a párosítást, ugyanis általa pedig egy igazi trópusi gyümölcskosár rajzolódott ki elménk íztérképén.

Jól sikerült a start. Reméljük hamarosan folytatjuk is a kóstolókat Székesfehérvár hangulatos kis belvárosában!

Mátra a Grandban...

Szakadó esőben értem haza a három mátrai borász Grand Radovin kóstolójáról. Ez csöppet sem zavart, mert olyan derűs voltam, hogy ezen az időjárás mit sem változtatott. De hiányzott már, egy ilyen laza, beszélgetős, nem rohanós, kellemes kis kóstoló!

Kíváncsi voltam a Mátrára, a borokra, s kíváncsi voltam a fiúkra. Igen, a fiúkra is, hiszen Major Leventét és Benedek Pétert még az egyetemről ismerem. Évek óta nem találkoztunk. Kedvelem, tisztelem őket és munkájukat. Ludányi Balázzsal korábban még nem nagyon találkoztam, de ő is ügyesen „beállt a sorba”, ami a nyitottságot illeti, így vele is hamar megtaláltam a közös nevezőt.

Letisztult, nem hivalkodó borok kerültek a poharakba, őszinte szavak kíséretében. Tetszett, hogy egyikük sem akarta túllicitálni a másikat, vagy épp más borvidékekkel versenyre kelni. Boraikat abszolút a helyükön kezelik és értékelik.

Három borász három stílusa rajzolódott ki előttem a borok és a beszélgetések kapcsán. Ami viszont egységes volt, az újító és megújuló szándék. Ki így, ki úgy.

Péter a harmóniára törekszik, mind fehér-, mind vörösboraiban. Igyekszik semmit sem túlzásba vinni, csak annyit és azt ad a borokhoz, ami feltétlen szükséges az egyensúly végett. S habár a szőlészkedés-borászkodás-marketingelés mágikus, egy személyben lehetetlennek tűnő hármasával is megbirkózik, még állattartásba is kezdett az elmúlt években, hogy biztosan ne unatkozzon.

Balázs szívesen dolgozik régi, vagy új, de ritka fajtákkal, lásd például a Laskaszőlőt, vagy a Pannon frankost is felkarolta. Az utóbbit legkedvesebb Kékfrankos, Cabernet franc házasítása mellé kis fűszerként szán.

Levente pedig egy olyan egyéniség, akinek az újító szándéka a tradicionálishoz, de mégsem a konvencionális technikákhoz való bátor visszanyúlást és merész próbálkozásokat jelenti. Spontán és hosszan erjeszt, érlel. Ha kell (mert úgy érzi), hosszan tart héjon, ha kell, akkor a finom seprőt macerálja, mert úgy látja, hogy ez jó (bár nem úgy érzi). Útkeresésben van, s ezt vállalja is...

A Mátrai borvidék e lelkes fiataljaiban talán a közös pont, hogy mindhárman természetközeli gazdálkodást folytatnak a szőlőben. A varázslás nem az ő asztaluk, de a szőlő és a bor tisztelete mindenképp. Levente és Balázs szigorúbb e tekintetben, hiszen ők teljesen organikus gazdálkodásban gondolkodnak, Péter viszont az AKG-program elvárásainak megfelelve integrált növényvédelmet folytat a szőlőben.

Levente borai egy az egyben Abasár lenyomatai. Az andezit, andezittufa, piroklasztit vulkáni törmelékes kőzetek ásványos jellege nem uralkodóan, csak szépen a háttérben mozogva kíséri végig minden tételét, különösen a fehérborait. 

A Sár-hegy Cibike aldűlőjének két különböző módon iskolázott Olasz rizlingjét, a könnyedebb Szentanna és a fajsúlyosabb Saár borokat mutatta be elsőként a 2015-ös évjáratból. (Csak így zárójelben jegyezném meg, hogy ötvenéves szőlők gyümölcse ez a rizling). A módszeres battonage-nak (eleinte napi, heti, majd ritkább felkeverésnek) alávetett tétel számomra jelen állapotában kissé karakteresebbnek, emlékezetesebbnek hatott. (Ebben azért a fiatal hordók is szerepet játszottak, amelyekben e bor érlelődött, hiszen általuk még egy plusz színt kapott.) Ugyanezen évjárat Rajnai rizling borának cukorkás-virágos illata után olyan élénk savakkal, citrusokkal megáldott korty következett, amely nagyon meglepett.

A 2016-os Irsai Olivér volt talán a kóstoló legkülöncebb tétele. A 24 órás héjon tartás (ha nem kóstolom, el sem hiszem) nem ölte meg a bort. A szappanosság határán lebegő, de még éppen mértéket tartó, kissé rózsaolajos aromájú, már-már narancsboros stílusjegyeket hordozó bor biztosan sok port kavar még (amíg el nem fogy).

A vörösborok, a Pusztaparlag Kékfrankos 2014-es és 2012-es évjáratának borai zárták Leventénél a sort. A fiatalabb meggyessége szépen kidomborodott, de picit éreztem benne a 2014-es évjárat küzdelmeit is. A 2012-es teltsége, annak ellenére, hogy nem túl magas az alkoholja, 13 %-os, mégis intenzitásról árulkodott. Egy 90 napig volt héjon, a januári préselés után pedig két évig kis fahordóban pihent. Csokoládés, rumos, kókuszos ízei a fajta karaktere mellett is egyensúlyban maradtak a savval, tanninnal egyaránt. Röviden szép!

Péternél érdekességszámba ment (legalábbis nekem, aki a zárási módokból diplomáztam, s anno a csavarzár még gyerekcipőben járt), hogy abszolút elfogadó a csavarzárral kapcsolatban és bármely boránál szívesen használja, ha ez kell ahhoz, hogy megőrizze a borok mentességét a dugóíztől. Kihangsúlyozta, hogy számára ez nagyon fontos, így még vörösborait is azzal palackozza. Ami régen elképzelhetetlen volt, ma már nem is meglepő.

Epreskert Sauvignon blanc-ja a 2017-es évjáratból azonnal „megvett”. Nem szeretem ezt a fajtát. Kifejezetten technológiai bornak tartom. Az esetek többségében a fajélesztő harsonáit lehet csak kihallani belőle, méghozzá nagyon élesen. Péter bora viszont nem az agresszív bodzavirágos uralomról szól, hanem a virágszirmok mellett teret enged a trópusi gyümölcsös, édeskés tónusoknak is. Nagyon jól balanszírozott bor!

A 2016-os Epreskert Chardonnay 13,5 %-os alkoholtartalmával, a maga seprős, kis fahordós karakterével egy igazi masszív borocska. A könnyed, gyümölcsös-zöld almás, ananászos Chardonnay-n szocializálódott lelkemnek túl kraftos ez a bor (legalábbis a mi szőlőnk bora inkább az előbbi), de mindenképp azt kaptam, amit vártam és megszoktam, Péter ezen borától, a nagyon jó minőséget.

A két 2016-os vörösbora egyértelmű fajtajelleget hordozott. A Pinot noir bőrös-földes jegyei mellett még kis fás füstösség is fel-fel villant (pedig azt nem látott a bor). Lekváros-málnaszörpös vonala kifejezetten tetszett. A hat napig héjon tartott, 40 %-ban fahordóban érlelt Kékfrankos a kiegyensúlyozottság mintapéldánya. Illatban kis csokis-kakaós érzettel indult, majd ízben pedig a fűszerességet éreztem inkább.

Balázs boraira átkanyarodván, egy klasszikus, jó ivású Birtokborral kezdtünk. Fehér házasítás, amiben az enyhén préselt szőlők leve koncentrálódik. A fehér szőlőinek színmustja a fajtaborokba kerül. A harmadik frakciót, a préselés levét már nem használja saját boraihoz.

Szürkebarátja az egynapos héjon tartás eredményeként egy árnyalattal mélyebb fehér társainál, s egy picit szárítóbb is a lecsengése, de így is kellemes. A Fáy-domb dűlőjének nedűje egy olyan sárgaagyagos-löszös területről kapta nevét, amelynek minden báját hordozza ez az ad hoc jelleggel létrehozott házasítás, amelynél csupán egy dolog jutott eszembe „Na, igen, megjöttünk.” A Hárslevelű-Szürkebarát-Sárga muskotály trió nagyon kifinomult ízvilágú. A muskotály virágos-rózsás aromái, a Szürkebarát gyümölcsössége és a végén a hársmézesség nagyon izgalmasan összecsengett a kortyban.

A 2015-ös Kékfrankos pedig a fehér borok utáni magas mércét további szintre emelte. A Szekszárdot idéző, meleg-simogató illatokat követően zamatban egy az északiasabb stílusjegyeket magán hordozó visszafogott, hűvös elegancia jellemezte a bort. Nagyon érdekes volt ez a fajta kettősség egy borban, de mégsem az jutott róla eszembe, hogy diszharmonikus lenne, hanem inkább a vibráló jelleg, az élénkség és a frissesség.

Az est tanulsága ismét megerősített abban, hogy a Mátrából még a magasabb alkoholtartalmú borok is egészen elegánsnak hatnak. Ahogy Péter fogalmazott: „Ezt tudja a Mátra”. Nem terjengősek, nem nehézkesek, nem robusztusak még a nagy testű boraik sem. Bevallom, én pont ezt és pont így szeretem!