Szakadó esőben értem haza a három mátrai borász Grand
Radovin kóstolójáról. Ez csöppet sem zavart, mert olyan derűs voltam, hogy ezen
az időjárás mit sem változtatott. De hiányzott már, egy ilyen laza,
beszélgetős, nem rohanós, kellemes kis kóstoló!
Kíváncsi voltam a Mátrára, a borokra, s kíváncsi voltam a
fiúkra. Igen, a fiúkra is, hiszen Major Leventét és Benedek Pétert még az
egyetemről ismerem. Évek óta nem találkoztunk. Kedvelem, tisztelem őket és
munkájukat. Ludányi Balázzsal korábban még nem nagyon találkoztam, de ő is ügyesen „beállt
a sorba”, ami a nyitottságot illeti, így vele is hamar megtaláltam a közös
nevezőt.
Letisztult, nem hivalkodó borok kerültek a poharakba,
őszinte szavak kíséretében. Tetszett, hogy egyikük sem akarta túllicitálni a
másikat, vagy épp más borvidékekkel versenyre kelni. Boraikat abszolút a
helyükön kezelik és értékelik.
Három borász három stílusa rajzolódott ki előttem a borok és
a beszélgetések kapcsán. Ami viszont egységes volt, az újító és megújuló
szándék. Ki így, ki úgy.
Péter a harmóniára törekszik, mind fehér-, mind vörösboraiban.
Igyekszik semmit sem túlzásba vinni, csak annyit és azt ad a borokhoz, ami
feltétlen szükséges az egyensúly végett. S habár a szőlészkedés-borászkodás-marketingelés
mágikus, egy személyben lehetetlennek tűnő hármasával is megbirkózik, még
állattartásba is kezdett az elmúlt években, hogy biztosan ne unatkozzon.
Balázs szívesen dolgozik régi, vagy új, de ritka fajtákkal,
lásd például a Laskaszőlőt, vagy a Pannon frankost is felkarolta. Az utóbbit legkedvesebb Kékfrankos,
Cabernet franc házasítása mellé kis fűszerként szán.
Levente pedig egy olyan egyéniség, akinek az újító szándéka
a tradicionálishoz, de mégsem a konvencionális technikákhoz való bátor
visszanyúlást és merész próbálkozásokat jelenti. Spontán és hosszan erjeszt,
érlel. Ha kell (mert úgy érzi), hosszan tart héjon, ha kell, akkor a
finom seprőt macerálja, mert úgy látja, hogy ez jó (bár nem úgy érzi). Útkeresésben
van, s ezt vállalja is...
A Mátrai borvidék e lelkes fiataljaiban talán a közös
pont, hogy mindhárman természetközeli gazdálkodást folytatnak a szőlőben. A
varázslás nem az ő asztaluk, de a szőlő és a bor tisztelete mindenképp.
Levente és Balázs szigorúbb e tekintetben, hiszen ők teljesen organikus gazdálkodásban
gondolkodnak, Péter viszont az AKG-program elvárásainak megfelelve integrált
növényvédelmet folytat a szőlőben.
Levente borai egy az egyben Abasár lenyomatai. Az andezit, andezittufa,
piroklasztit vulkáni törmelékes kőzetek ásványos jellege nem uralkodóan, csak
szépen a háttérben mozogva kíséri végig minden tételét, különösen a fehérborait.
A Sár-hegy Cibike
aldűlőjének két különböző módon iskolázott Olasz rizlingjét, a könnyedebb Szentanna és a fajsúlyosabb Saár borokat mutatta be elsőként a 2015-ös évjáratból. (Csak így
zárójelben jegyezném meg, hogy ötvenéves szőlők gyümölcse ez a rizling). A módszeres
battonage-nak (eleinte napi, heti, majd ritkább felkeverésnek) alávetett tétel számomra
jelen állapotában kissé karakteresebbnek, emlékezetesebbnek hatott. (Ebben azért a
fiatal hordók is szerepet játszottak, amelyekben e bor érlelődött, hiszen
általuk még egy plusz színt kapott.) Ugyanezen évjárat Rajnai rizling
borának cukorkás-virágos illata után olyan élénk savakkal, citrusokkal
megáldott korty következett, amely nagyon meglepett.
A 2016-os Irsai Olivér volt talán a kóstoló legkülöncebb
tétele. A 24 órás héjon tartás (ha nem kóstolom, el sem hiszem) nem ölte meg a
bort. A szappanosság határán lebegő, de még éppen mértéket tartó, kissé rózsaolajos
aromájú, már-már narancsboros stílusjegyeket hordozó bor biztosan sok port
kavar még (amíg el nem fogy).
A vörösborok, a Pusztaparlag Kékfrankos 2014-es és 2012-es
évjáratának borai zárták Leventénél a sort. A fiatalabb meggyessége szépen
kidomborodott, de picit éreztem benne a 2014-es évjárat küzdelmeit is. A
2012-es teltsége, annak ellenére, hogy nem túl magas az alkoholja, 13 %-os,
mégis intenzitásról árulkodott. Egy 90 napig volt héjon, a januári préselés után pedig két évig
kis fahordóban pihent. Csokoládés, rumos, kókuszos ízei a fajta karaktere mellett is
egyensúlyban maradtak a savval, tanninnal egyaránt. Röviden szép!
Péternél érdekességszámba ment (legalábbis nekem, aki a
zárási módokból diplomáztam, s anno a csavarzár még gyerekcipőben járt), hogy abszolút
elfogadó a csavarzárral kapcsolatban és bármely boránál szívesen használja, ha
ez kell ahhoz, hogy megőrizze a borok mentességét a dugóíztől. Kihangsúlyozta,
hogy számára ez nagyon fontos, így még vörösborait is azzal palackozza. Ami
régen elképzelhetetlen volt, ma már nem is meglepő.
Epreskert Sauvignon blanc-ja a 2017-es évjáratból azonnal „megvett”.
Nem szeretem ezt a fajtát. Kifejezetten technológiai bornak tartom. Az esetek
többségében a fajélesztő harsonáit lehet csak kihallani belőle, méghozzá nagyon
élesen. Péter bora viszont nem az agresszív bodzavirágos uralomról szól, hanem
a virágszirmok mellett teret enged a trópusi gyümölcsös, édeskés tónusoknak is.
Nagyon jól balanszírozott bor!
A 2016-os Epreskert Chardonnay 13,5 %-os alkoholtartalmával,
a maga seprős, kis fahordós karakterével egy igazi masszív borocska. A könnyed,
gyümölcsös-zöld almás, ananászos Chardonnay-n szocializálódott lelkemnek túl kraftos ez a bor (legalábbis a mi szőlőnk bora inkább az előbbi), de
mindenképp azt kaptam, amit vártam és megszoktam, Péter ezen borától, a nagyon jó minőséget.
A két 2016-os vörösbora egyértelmű fajtajelleget hordozott. A Pinot noir bőrös-földes jegyei mellett még kis fás
füstösség is fel-fel villant (pedig azt nem látott a bor).
Lekváros-málnaszörpös vonala kifejezetten tetszett. A hat napig héjon tartott, 40
%-ban fahordóban érlelt Kékfrankos a kiegyensúlyozottság mintapéldánya. Illatban
kis csokis-kakaós érzettel indult, majd ízben pedig a fűszerességet éreztem
inkább.
Balázs boraira átkanyarodván, egy klasszikus, jó ivású Birtokborral
kezdtünk. Fehér házasítás, amiben az enyhén préselt szőlők leve koncentrálódik.
A fehér szőlőinek színmustja a fajtaborokba kerül. A harmadik frakciót, a préselés
levét már nem használja saját boraihoz.
Szürkebarátja az egynapos héjon tartás eredményeként egy árnyalattal mélyebb fehér társainál, s egy picit szárítóbb is a lecsengése, de így is kellemes. A Fáy-domb dűlőjének nedűje egy olyan sárgaagyagos-löszös területről kapta nevét, amelynek minden báját hordozza ez az ad hoc jelleggel létrehozott házasítás, amelynél csupán egy dolog jutott eszembe „Na, igen, megjöttünk.” A Hárslevelű-Szürkebarát-Sárga muskotály trió nagyon kifinomult ízvilágú. A muskotály virágos-rózsás aromái, a Szürkebarát gyümölcsössége és a végén a hársmézesség nagyon izgalmasan összecsengett a kortyban.
A 2015-ös Kékfrankos pedig a fehér borok utáni magas mércét
további szintre emelte. A Szekszárdot idéző, meleg-simogató illatokat követően zamatban
egy az északiasabb stílusjegyeket magán hordozó visszafogott, hűvös elegancia
jellemezte a bort. Nagyon érdekes volt ez a fajta kettősség egy borban, de
mégsem az jutott róla eszembe, hogy diszharmonikus lenne, hanem inkább a vibráló
jelleg, az élénkség és a frissesség.
Az est tanulsága ismét megerősített abban, hogy a Mátrából
még a magasabb alkoholtartalmú borok is egészen elegánsnak hatnak. Ahogy Péter
fogalmazott: „Ezt tudja a Mátra”. Nem terjengősek, nem nehézkesek, nem
robusztusak még a nagy testű boraik sem. Bevallom, én pont ezt és pont így szeretem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése