2018. április 26., csütörtök

Mátra a Grandban...


Szakadó esőben értem haza a három mátrai borász Grand Radovin kóstolójáról. Ez csöppet sem zavart, mert olyan derűs voltam, hogy ezen az időjárás mit sem változtatott. De hiányzott már, egy ilyen laza, beszélgetős, nem rohanós, kellemes kis kóstoló!

Kíváncsi voltam a Mátrára, a borokra, s kíváncsi voltam a fiúkra. Igen, a fiúkra is, hiszen Major Leventét és Benedek Pétert még az egyetemről ismerem. Évek óta nem találkoztunk. Kedvelem, tisztelem őket és munkájukat. Ludányi Balázzsal korábban még nem nagyon találkoztam, de ő is ügyesen „beállt a sorba”, ami a nyitottságot illeti, így vele is hamar megtaláltam a közös nevezőt.

Letisztult, nem hivalkodó borok kerültek a poharakba, őszinte szavak kíséretében. Tetszett, hogy egyikük sem akarta túllicitálni a másikat, vagy épp más borvidékekkel versenyre kelni. Boraikat abszolút a helyükön kezelik és értékelik.

Három borász három stílusa rajzolódott ki előttem a borok és a beszélgetések kapcsán. Ami viszont egységes volt, az újító és megújuló szándék. Ki így, ki úgy.

Péter a harmóniára törekszik, mind fehér-, mind vörösboraiban. Igyekszik semmit sem túlzásba vinni, csak annyit és azt ad a borokhoz, ami feltétlen szükséges az egyensúly végett. S habár a szőlészkedés-borászkodás-marketingelés mágikus, egy személyben lehetetlennek tűnő hármasával is megbirkózik, még állattartásba is kezdett az elmúlt években, hogy biztosan ne unatkozzon.

Balázs szívesen dolgozik régi, vagy új, de ritka fajtákkal, lásd például a Pannon frankost is felkarolta, amelyet legkedvesebb Kékfrankos, Cabernet franc házasítása mellé kis fűszerként szán.

Levente pedig egy olyan egyéniség, akinek az újító szándéka a tradicionálishoz, de mégsem a konvencionális technikákhoz való bátor visszanyúlást és merész próbálkozásokat jelenti. Spontán és hosszan erjeszt, érlel. Ha kell (mert úgy érzi), hosszan tart héjon, ha kell, akkor a finom seprőt macerálja, mert úgy látja, hogy ez jó (bár nem úgy érzi). Útkeresésben van, s ezt vállalja is...

A Mátrai borvidék e lelkes fiataljaiban talán a közös pont, hogy mindhárman természetközeli gazdálkodást folytatnak a szőlőben. A varázslás nem az ő asztaluk, de a szőlő és a bor tisztelete mindenképp. Levente és Balázs szigorúbb e tekintetben, hiszen ők teljesen organikus gazdálkodásban gondolkodnak, Péter viszont az AKG-program elvárásainak megfelelve integrált növényvédelmet folytat a szőlőben.

Levente borai egy az egyben Abasár lenyomatai. Az andezit, andezittufa, piroklasztit vulkáni törmelékes kőzetek ásványos jellege nem uralkodóan, csak szépen a háttérben mozogva kíséri végig minden tételét, különösen a fehérborait. 

A Sár-hegy Cibike aldűlőjének két különböző módon iskolázott Olasz rizlingjét, a könnyedebb Szentanna és a fajsúlyosabb Saár borokat mutatta be elsőként a 2015-ös évjáratból. (Csak így zárójelben jegyezném meg, hogy ötvenéves szőlők gyümölcse ez a rizling). A módszeres battonage-nak (eleinte napi, heti, majd ritkább felkeverésnek) alávetett tétel számomra jelen állapotában kissé karakteresebbnek, emlékezetesebbnek hatott. (Ebben azért a fiatal hordók is szerepet játszottak, amelyekben e bor érlelődött, hiszen általuk még egy plusz színt kapott.) Ugyanezen évjárat Rajnai rizling borának cukorkás-virágos illata után olyan élénk savakkal, citrusokkal megáldott korty következett, amely nagyon meglepett.

A 2016-os Irsai Olivér volt talán a kóstoló legkülöncebb tétele. A 24 órás héjon tartás (ha nem kóstolom, el sem hiszem) nem ölte meg a bort. A szappanosság határán lebegő, de még éppen mértéket tartó, kissé rózsaolajos aromájú, már-már narancsboros stílusjegyeket hordozó bor biztosan sok port kavar még (amíg el nem fogy).

A vörösborok, a Pusztaparlag Kékfrankos 2014-es és 2012-es évjáratának borai zárták Leventénél a sort. A fiatalabb meggyessége szépen kidomborodott, de picit éreztem benne a 2014-es évjárat küzdelmeit is. A 2012-es teltsége, annak ellenére, hogy nem túl magas az alkoholja, 13 %-os, mégis intenzitásról árulkodott. Egy 90 napig volt héjon, a januári préselés után pedig két évig kisfahordóban pihent. Csokoládés, rumos, kókuszos ízei a fajta karaktere mellett is egyensúlyban maradtak a savval, tanninnal egyaránt. Röviden szép!

Péternél érdekességszámba ment (legalábbis nekem, aki a zárási módokból diplomáztam, s anno a csavarzár még gyerekcipőben járt), hogy abszolút elfogadó a csavarzárral kapcsolatban és bármely boránál szívesen használja, ha ez kell ahhoz, hogy megőrizze a borok mentességét a dugóíztől. Kihangsúlyozta, hogy számára ez nagyon fontos, így még vörösborait is azzal palackozza. Ami régen elképzelhetetlen volt, ma már nem is meglepő.
Epreskert Sauvignon blanc-ja a 2017-es évjáratból azonnal „megvett”. Nem szeretem ezt a fajtát. Kifejezetten technológiai bornak tartom. Az esetek többségében a fajélesztő harsonáit lehet csak kihallani belőle, méghozzá nagyon élesen. Péter bora viszont nem az agresszív bodzavirágos uralomról szól, hanem a virágszirmok mellett teret enged a trópusi gyümölcsös, édeskés tónusoknak is. Nagyon jól balanszírozott bor!

A 2016-os Epreskert Chardonnay 13,5 %-os alkoholtartalmával, a maga seprős, kis fahordós karakterével egy igazi masszív borocska. A könnyed, gyümölcsös-zöld almás, ananászos Chardonnay-n szocializálódott lelkemnek túl kraftos ez a bor (legalábbis a mi szőlőnk bora inkább az előbbi), de mindenképp azt kaptam, amit vártam és megszoktam, Péter ezen borától, a nagyon jó minőséget.

A két 2016-os vörösbora egyértelmű fajtajelleget hordozott. A Pinot noir bőrös-földes jegyei mellett még kis fás füstösség is fel-fel villant (pedig azt nem látott a bor). Lekváros-málnaszörpös vonala kifejezetten tetszett. A hat napig héjon tartott, 40 %-ban fahordóban érlelt Kékfrankos a kiegyensúlyozottság mintapéldánya. Illatban kis csokis-kakaós érzettel indult, majd ízben pedig a fűszerességet éreztem inkább.

Balázs boraira átkanyarodván, egy klasszikus, jó ivású Birtokborral kezdtünk. Fehér házasítás, amiben az enyhén préselt szőlők leve koncentrálódik. A fehér szőlőinek színmustja a fajtaborokba kerül. A harmadik frakciót, a préselés levét már nem használja saját boraihoz.

Szürkebarátja a hosszú héjon tartás eredményeként egy árnyalattal mélyebb fehér társainál, s egy picit szárítóbb is a lecsengése, de így is kellemes. A Fáy-domb dűlőjének nedűje egy olyan sárgaagyagos-löszös területről kapta nevét, amelynek minden báját hordozza ez az ad hoc jelleggel létrehozott házasítás, amelynél csupán egy dolog jutott eszembe „Na, igen, megjöttünk.” A Hárslevelű-Szürkebarát-Sárga muskotály trió nagyon kifinomult ízvilágú. A muskotály virágos-rózsás aromái, a Szürkebarát gyümölcsössége és a végén a hársmézesség nagyon izgalmasan összecsengett a kortyban.

A 2015-ös Kékfrankos pedig a fehér borok utáni magas mércét további szintre emelte. A Szekszárdot idéző, meleg-simogató illatokat követően zamatban egy az északiasabb stílusjegyeket magán hordozó visszafogott, hűvös elegancia jellemezte a bort. Nagyon érdekes volt ez a fajta kettősség egy borban, de mégsem az jutott róla eszembe, hogy diszharmonikus lenne, hanem inkább a vibráló jelleg, az élénkség és a frissesség.

Az est tanulsága ismét megerősített abban, hogy a Mátrából még a magasabb alkoholtartalmú borok is egészen elegánsnak hatnak. Ahogy Péter fogalmazott: „Ezt tudja a Mátra”. Nem terjengősek, nem nehézkesek, nem robusztusak még a nagy testű boraik sem. Bevallom, én pont ezt és pont így szeretem!

2018. március 17., szombat

La Naya Raspberry & Pineapple


A La Naya névválasztás egy guatemalai falura utal. A litván készítők részben dél-amerikai, részben ázsiai, illetve afrikai kakaóbabokból hozzák létre, nemcsak bean-to-bar, hanem egyenesen „bean-to-emotion” tábláikat. Talán kicsit „marketingszagúnak” hat ez a megfogalmazás, amivel ki szeretnének tűnni a nagy átlagból, de tény, hogy csokijaik igazolják a hangzatos jelző létjogosultságát.

Ízesített és termőhely szelektált tábláik csomagolása egységes stílust tükröz, általában egy szép ceruzarajzzal és színes szalagcsíkkal jól egyértelműsítik a termékeiket. Nekem mégsem ez, hanem a tábla formája az, ami a leginkább megnyerő. A hegycsúcsokkal tagolt, a saját névvel és egy gyönyörű kakaóvirággal fémjelzett csokoládé rendkívül látványos. Rám nagyon pozitívan hatott a megjelenés.

A 65%-os kakaótartalmú, organikus gazdaságból származó alapanyagú, málnás, ananászos tábla pedig ráadásul még kiefjezetten szép színű, kissé vöröses, középmély barna. Nagyon jól roppan, szép törésvonallal. Ráharapva ugyanezt az élményt kapjuk vissza. A textúra selymes, egészen jól olvadó, ám kissé szemcsés érzetű, ami ugyanakkor nem is a csokinak, mint inkább a liofilizált gyümölcsöknek köszönhető.

Illatában méz és a málna dominál, ami kiegészül egy sugallatnyi fás hangulattal is. Ízben először a kakaó pörkölési jegyeit érezni, aztán hirtelen beköszön a gyümölcsök savassága, ami szerencsére nem túlzó. Az ananász ugyan nagyobb arányban szerepel az összetevők között, annak ízét mégis gyorsan felülírja a málna, hogy aztán el is kísérje a falatot a legvégéig a szánkban. Finom ízű a málna (ez  nálam elég kritikus pont, mert nem rajongok a túlzottan kidomborodó málnásságért) és nem uralkodó.

Összességében egy jó sav-cukor arányú, kiegyensúlyozott csokoládé, kicsit talán a kakaóbab stílusjegyeiből többet is mutathatott volna, különösen a lecsengése.

Minősége: nagyon jó (+)

Megvásárolható: Cadeau Csokizó
80 g/1300 Ft


2018. március 4., vasárnap

A borcsoki, avagy becses kincseink estje


A múlt héten végre sikerült összehoznunk a Tóth Ferenc Borászattal, a Fabric Manufaktúrával és a CsokiLaBorral már rég óta tervezett közös estünket, melyet terveink szerint mostantól minden évben februárban szeretnénk majd megismételni. Tóth Katalin, Szeleczky-Takács Viktória és szerény személyem társaságában kóstoltuk végig az alábbi borcsokikat.

A szép sorjában érkező vendégeinket a 2017-es év első fecskéjével, a friss, ropogós, üdítően szamócás Kékfrankos roséval fogadtuk. Ez a bor az országos Újbor Versenyen arany éremmel debütált.

Ezután két gyöngyöző bor került a poharakba, a 2016-os évjáratból. A Gyöngyöző fehér bor Leányka, Királyleányka és Ottonel muskotály kajszit, őszibarackot idéző jegyeivel, kis maradék cukrával és élénk savaival tökéletes párost alkotott a Fabric Manufaktúra citromfahéjas fehér csokiba bújtatott pekándiós drazséjával. A páros nyomán szánkba berobbanó citrusbomba mindenkinél betalált. Nagy kedvenc volt!

A Gyöngyöző vörös valójában egy Kadarka siller, melynek élénksége talán már nem a régi, de még mindig finoman gyümölcsös zamatú.

Az ugyanebben az évjáratban született, tartalmas ananászos, mentás Csillag Superiort a Viento névre keresztelt mandulaolajjal és karamellizált kakaóbabbal készült elbűvölő tejcsokoládéval kóstoltuk együtt. Ezzel a csokival végképp elnyertük vendégeink kegyét. Ebben persze a bornak is igen nagy szerepe volt, mert általa a mandulaolaj amarettos íze még inkább felerősödött.

Nagy izgalommal vártuk, hogyan „teljesít” majd legújabb borcsokoládé párosunk, amelyeket tudatosan álmodtunk meg egymásnak és nem csak erre az estre társítottuk össze. A 2014-es Leányka Superior és a Mangóeceten karamellizált pekándió 44 %-os madagaszkári tejcsokoládéba rejtve kiváló párost alkot, s erről a pozitív visszajelzések is megerősítettek bennünket. A bor mézes, fahordós édes fűszeressége, virágossága, finom savai táncot járnak a drazsé karamelles, pekándiós, mangós, fahéjvirágos ízeivel.

A fehér borok után vörösbor párjainkkal ismerkedtek a kóstolók. A még rendkívül fiatal 2016-os Pinot noir igazi gyümölcsözön, friss szamóca, málna elegyedik benne a fahordó finoman dohányos jegyeivel, hogy aztán a korty végén hecsedli és szamócalekvár formájában egyesüljenek a füstölt sós, karamellizált mandulás mexikói étcsokoládé karakteres zamataival. A rögtönzött randi egészen jól sikerült.

Az első közös borcsoki párosunk, a 2013-as Bikavér Superior és a 75 %-os kubai étcsokoládé tonkával és málnás balzsamecettel hozta az általunk nagyon kedvelt formáját. A gyümölcsök, hordójegyek és a fűszerek játéka továbbra is jól érezhető bennük.

A Tóth Ferenc Pincészet nagy klasszikusának, a Várvédő Cuvée-nek ezúttal a 2013-as évjáratát vettük górcső alá. Ízgazdagsága a Fabric Manufaktúra legújabb „költeményével”, az Academy of Chocolate londoni versenyén éppen zsűrizés alatt álló Darkmilk, igen magas kakaótartalmú tejcsokoládéval készült kakaóbab-drazséval igazán jól harmonizált. Aszalt szilva és bogyós gyümölcsök domborodtak ki a párosból, amik részben a bornak, részben a málnával és tonkával boldogított drazsénak köszönhetően bontakoztak ki.

Mindezek után zárszóként már csak a búcsú maradt...illetve még azért egy aprócska meglepivel is készültünk. Zárásképpen „elpuffogtattunk” egy igazi nagyágyú csokoládét is, az AoC versenyén már bizonyított, aranyéremmel díjazott 80 %-os ecuadori csokit mutattuk be. Ennek különlegessége, hogy a markáns ízjegyekkel, földdel, fával, fűszerekkel jellemezhető csokoládét édes-savanykás kandírozott kumquattal és gyümölcsös karakterű ruandai kávébabbal tette még teljesebbé leleményes csokimesterünk. Méltó befejezése volt ez az együtt töltött kellemes hangulatú kóstolónak. Szerettük, s szerették vendégeink is!   
   

2018. február 21., szerda

Valentin-napi leltár

Ezt a sokak által vitatott létjogosultságú eseményt mi ezúttal egy nagy dózis csokoládéval és némi borral „vészeltük át”. Összesen tizenkilencféle csokival és két borral ünnepeltünk.
Az EndorFine Csokoládébolt adott otthont és kóstolandó tételeket a közös kis szeánszunkhoz. Már a beléptünkkor a saját fűszerezésű forró csokijukkal vártak bennünket az üzlet tulajdonosai. Az összetevőkre lehetett tippelgetni (a fahéj és a Cayenne ki is derült), de a teljes receptúrát azért nem árulták el, hiszen a titkos faktor mindenkinek a sajátja.

Ezt követően az én vezetésemmel belevetettük magunkat a fűszeres csokoládék ízkavalkádjába. Először az ősi azték xocolatl italhoz szervesen kapcsolódó, Közép-Amerikában szintén őshonos Vanilla planifolia termésének, aromákban gazdag, sokak által közkedvelt édes fűszerét, a vaníliát jelenítettük meg a Rózsavölgyi Manufaktúra 77 %-os, venezuelai étcsokoládés olvasatában, illetve a madagaszkári Menakao 45 %-os tejcsokoládés változatában. Itt igazából az derült ki rögtön a kóstoló elején, hogy ki húz inkább az étcsokik és ki a tejcsokik irányába. Nekem mindkettő azonosan, de persze azért máshogy tetszett. (Csak így jegyezném meg, hogy ez az egyetlen étcsoki, amihez Csiszár Katalin a kínálatában direktbe vaníliát ad, a többi táblánál hagyja érvényesülni a termőhely adottságait, illetve az egyéb összetevőket.)

A könnyed táblák után egy megosztó „fűszerezés” következett a Fleur de Sel, azaz tengeri sóvirágos táblák formájában. Talán kevesen tudják, hogy mennyiféle sótípus létezik a világban. Csak én otthon a saját konyhámban összeszedtem vagy 4-5 félét. A teljesség igénye nélkül létezik algavre-i, camergue-i, maldon, füstölt, hawaii tengeri só, himaláji, parajdi, perzsa kősó, föld alatti források szalinasója, stb. Ezek nemcsak a kitermelés módjában, helyében, hanem az őket alkotó ásványokban és ízükben is eltérnek. Érdemes tehát próbálkozni velük.

Párosunkból a Dolfin 70 %-os étcsokoládéja aratott nagyob sikert, mert abból a só kifejezetten finom füstösséget hozott ki, míg a többszörös díjnyertes pl. Great Taste Award 3 csillagos, Akesson’s 45 %-os sós csokoládéja nagyon finom volt, de a kókuszvirágcukor által dominált karamelles ízvilága mellett a só ezúttal alulmaradt.

S hogy egy mediterrán fűszer is előtérbe kerülhessen, kicsit ismerkedtünk a szerelmesek hűségének jelképével, a rozmaringgal (Rosmarinus officinalis) is. Az olasz Vanini család igen jól összerakott, arányos, karamellizált rozmaringgal készült perui eredetű (Bagua kakaóbab) 62 %-os csokija abszolút a legnagyobb meglepetés volt számomra. Mindenkinek ízlett, aki szereti ezt a fűszert.

A fűszerektől megfáradtan, ekkor tartottunk egy rövid szünetet, amely során a mádi Holdvölgy Borászat Hold and Holló könnyed, gyümölcsös-herbás házasítását (Furmint, Sárga muskotály, Hárslevelű, Zéta) kortyolgattuk aszalt paris és olivás ropogtatnivaló kíséretében, hogy az édes-csokis ízeket némileg semlegesítsük.

Az újabb Menakao-Rózsavölgyi párosból ezúttal az előbbi, a madagaszkári madárszem (avagy Bird’s Eye) chilivel készült 63 %-os étcsokoládé jött ki győztesen. A chili (Capsicum spp.) szintén kiemelt alapanyaga volt az azték csokoládéitaloknak, ezért esett rá a választásunk. A Rózsavölgyi 77 %-os tábla is ízlett amúgy mindenkinek, de mint magyar fűszerpaprikás tábla került a sorba, viszont ahogy végül a leírásból megtudtuk más fűszerek is kerültek bele, így jelen formájában a paprikát kevésbé éreztük.

A borsfélék két kevésbé csípős, de kifejezetten kellemes változatával ismerkedtünk ezután. A Piper borbonese, a Madagaszkáron a természetben előforduló virágos, picit fás vadborssal és az enyhe piperint nem tartalmazó Schinus molle, avagy Perui borsfa édeskés, borókás ízű termésével, a rózsaborssal, amely nem is a borsfélék, hanem valójában a szömörcefélék családjába tartozik. A Voatsiperifery-t, avagy madagaszkári vadborsot Bertill Akesson kiválóan integrálta a 75 %-os Trinitario táblájába. Az 52 % -os Dolfin csokoládé ezúttal kevésbé hozta az előbbiek alapján tőle várt karakterességet.

A keleti fűszerikon, avagy a több ezer éve használt gyömbér (Zingiber officinale) hazai és belga felfogásban tálalt változatait is kóstoltuk. Előbbi a biatorbágyi Theobroma Manufaktúra 72 %-os kiegyensúlyozott ízvilágú venezuelai csokoládéja, míg utóbbi a Kim’s Chocolate étcsokiba mártott kandírozott gyömbér rudacskája, mely a fűszert erősen visszaadta, de a csokijából semmit sem éreztünk.

A fűszerek egyik királynője, s az én egyik kedvencem az intenzíven aromás, kámforos, citrusos kardamom (Elattaria cardamomum) finomra őrölt és karamellizált arcát mutattuk be a Rózsavölgyi Csokoládé 77 %-os venezuelai és a Harrer Cukrászda 52 %-os szintén nemzetközi díjnyertes tejcsokoládéjában. Megint éles a különbség a két csokoládé között, így ki-ki a maga ízlésére hagyatkozva döntött inkább mellettük. Nekem mindkettő ízlett.

Legnagyob szerencsénkre a hazai csokoládé piac meghatározó manufaktúrája, a Rózsavölgyi Csokoládé sok-sok fűszeres táblát készít, így általa be tudtuk mutatni a masala és a matcha ízesítést is, amelyek mindegyike egyedi ízvilágot kölcsönöz a csokoládé alapanyagnak. Előbbi Csiszár Katalin által sajátkezűleg összeállított receptúrájú fűszerkeverék (egyébként eredeti hazájában, Indiában a masaláknak családonként más-más az összetétele) 73 %-os venezuelai csokoládéval, utóbbi pedig a igen finomra porított, élénk színű, kifejezetten egészséges, különleges japán zöld teával készült fehér csokoládé. Számomra az előbbi jobb arányúnak bizonyult, mint a fehér csokoládé
.    
Az édesebb irányvonal mentén haladva tovább a Fabric Manufaktúra mangóeceten karamellizált pekándióját rejtő, 44 %-os madagaszkári tejcsokoládé drazséját majszolta el mindenki igen nagy lendülettel, mivel a ritkaságszámba menő fahéjvirággal meghintett csokikülönlegesség mindenkit levett a lábáról.

Ezek után már nem is hittük, hogy tudjuk még fokozni a hangulatot és az élményeket. A tonkabab azonban megtette hatását. Mind a magas kakaótartalmú Harrer tejcsokoládé, mind pedig a Fabric 75 %-os kubai csokoládéja kivágta magát a sorból. Az amúgy nem túl tetszetős, ráncos, fekete Tonkafa-(Dipteryx odorata) termés, illetve magvacska elképesztő aromáival (mandula, dohány, vanília, fahéj, stb.) jól összefoglalja és egyben keretbe fogja ezt a kóstolót. S, hogy igazán teljes legyen az élmény a Fabric csokoládét -amely egyébként a tonkás fűszerezés mellett még némi málnás balzsamecettel is gazdagított- párjával a Tóth Ferenc Borászat 2013-as Bikavér Superiorral mutattuk be. Az egymásra hangolt bor és csokoládéban nem titkolt, hogy nekem is volt egy csipetnyi részem, így különösen nagy örömmel fogadtam, amikor ezt a fűszeres-gyümölcsös párost boldogan és az estével teljesen megelégedetten kortyolgatták vendégeink.